Az Ungvári Nemzeti Egyetem Ukrán-Magyar Oktatási-Tudományos Intézetének negyedik évfolyamos magyar filológus hallgatói háromhetes pedagógiai gyakorlaton vettek részt. A csoport négy diákja az Ungvári Drugeth Gimnáziumban gyakorolhatta választott szakmáját. Ez idő alatt egy-egy diáknak összesen 15 órát kellett látogatnia különböző osztályokban, valamint hetente 5 órát tartania: 2 magyar nyelvet, 2 magyar irodalmat és 1 osztályfőnöki (nevelői) órát. Mindemellett egy órán kívüli rendezvényt kellett szervezni az iskola tanulóival. A gyakorlat utolsó hetében a diákoknak egy-egy nyílt órát is tartaniuk kellett, melyen a diáktársak, az iskola magyartanára, valamint egy egyetemi tanár vett részt látogatóként, akik az óra végén módszertani szempontból elemezték, majd értékelték a látottakat.
Osztályon kívüli rendezvényként idén az 1848 – 49-es eseményekre való megemlékezést intézetünk diákjai a gimnázium nyolcadik osztályának tanulóival közösen szervezték.
A három ott töltött hét alatt a leendő magyartanároknak volt szerencséjük jobban megismerkedni az iskola tanulóival, tanáraival, szorosabb kapcsolatot kiépíteni “saját” osztályukkal. Utólag visszatekintve pozitív élményként marad meg ez az időszak.
A csoportból talán számomra volt a gyakorlat a legszokatlanabb, hiszen az egyetem előtt én is ebben a gimnáziumban tanultam hét éven át. Teljesen más volt most, kezdő pedagógusként visszatérni az iskolába, újra látni a régi osztálytermemet, beszélgetni a volt osztályfőnökömmel és régi tanáraimmal, az érem másik oldaláról megtapasztalni a dolgokat. Összességében nagyon élveztem a szakmai gyakorlatot, az osztályom végig szorgalmasan dolgozott, együtt készültek velem, s ez alatt a három hét alatt nemcsak ők tőlem, de én is sokat tanultam tőlük. Örülök, hogy egy idő után feloldódtak a korlátok, nem voltak már köztünk olyan éles határok, órák közötti szünetekben beszélgettünk, társasoztunk, játszottunk, együtt készültünk az ünnepi megemlékezésre.
Ami a szakmai részét illeti a gyakorlatnak, elmondhatom, hogy igen színesre sikeredett: a három hét alatt minden óratípusnak megfelelő órát tartottam, s mindemellett jutott elég idő az ünnepi megemlékezés forgatókönyvének begyakorlására is. Pontosabban jutott volna, ha a légiriadó félbe nem szakítja egy-egy próbánkat. Ilyenkor az előírásnak megfelelően elmentünk a legközelebbi óvóhelyre, s a félhomályban folytattuk a gyakorlást. Abban az esetben pedig, ha túl hosszúra nyúlt a riadó, különböző nyelvi játékokkal (szólánc, ország – város, stb.) ütöttük el az időt, melyhez más osztályok tanulói is szívesen csatlakoztak.
Az órák előtti és utáni konzultációk során egyszer-egyszer tanáraink is visszaemlékeztek saját első iskolában töltött pedagógiai gyakorlatukra. Erről és néhány szintén oktatással kapcsolatos dologról kérdeztem őket részletesebben.
Vezetőtanárommal, Kövy Márta tanárnővel beszélgettem, aki már csaknem harminc éve van a szakmában:
– Hogyan indult pályafutása? Meséljen a kezdetekről!
Nehezen. Három évig helyettes tanárként dolgoztam az Ungvári járásban, kéthavonta kellett újítani a kinevezést. Egy ideig ukrán gyerekeknél voltam napközis tanárnő. Ezután sikerült a Dayka Gábor Középiskola tanári karába bekerülnöm, előbb könyvtáros, majd napközis, végül magyartanár pozícióban. A gimnázium 2004-es megnyílása óta vagyok itt.
– Miért választotta ezt a szakirányt?
Mindig is szerettem az irodalmat, imádtam olvasni. A nyelvtant akkoriban annyira még nem, de mára ez is megváltozott. Így esett a választásom erre a szakra.
– Hogyan emlékszik vissza az első pedagógiai gyakorlatára?
A pedagógiai gyakorlatom során tartott legelső órámról majdnem sírva jöttem ki. A gyakorlat végén a tanárunk megkérdezte, hogy szeretnék-e majd tanítani a jövőben, én pedig kézzel-lábbal tiltakoztam ellene, akkor úgy gondoltam, semmiképp nem leszek tanár. Ahhoz képest mára csaknem harminc éves pályafutást tudhatok magam mögött a szakmában.
– Talán nem túlzás azt állítani, hogy az elmúlt néhány év alapjaiban forgatta fel mindannyiónk életét: előbb a COVID, amiből még ki sem lábaltunk teljesen, már ki is tört a háború. Mindennek hatására az oktatás is megváltozott, leginkább az online térben zajlott. Milyen hatással volt ez a tanulókra?
Én úgy láttam, a távoktatás nagyon kevés gyereknél vált be. Volt olyan tanuló, akinek eredményeire pozitív hatással volt, mivel így a saját tempójában tudott haladni, elsajátítani a tananyagot, de alapjáraton nem vették és mai napig nem veszik komolyan a diákok az online órákat. Ahhoz, hogy ez a rendszer működőképes legyen, véleményem szerint elengedhetetlen egy szigorú szülői ráhatás, hogy a tanuló komolyan vegye, és óra közben ne az online felület lehetőségeivel (különböző hátterek beállítása, stb.) foglalkozzon, vagy más vonja el a figyelmét. A jelenléti oktatás visszaállta után derült fény igazán arra, mennyire nem voltak hatékonyak az online levezetett órák. Abban az esetben látom értelmét az ilyen típusú óráknak, ha az osztályban van valamilyen súlyos betegséggel együtt élő gyermek, aki ennek ellenére szeretne tanulni, de nem megoldható, hogy fizikailag jelen legyen az osztályteremben. Ha azonban a szülő nem veszi komolyan és nem figyel a gyermekére, a tanár, bárhogy igyekszik is, nem fogja tudni megtanítani az adott témát.
– Az elmúlt néhány év árnyékában mit gondol, mennyivel van nehezebb dolga egy kezdő pedagógusnak napjainkban, mint 5 vagy 10 évvel ezelőtt volt?
Nézőpont kérdése: egy szempontból tagadhatatlanul sokkal nehezebb ma, mint néhány évvel ezelőtt. Amikor én kezdtem a szakmát, már akkor sem volt könnyű dolga egy kezdő pedagógusnak, ez sajnos azóta sem változott. Leginkább azt tudnám kiemelni, hogy amíg régen nagyjából tízévente változott a gyerekek hozzáállása, napjainkban 4-5 év alatt érezhető ez a változás. Nem egyszer előfordult az iskolában az utóbbi években, hogy a “fordított nap” (amikor a tanárok helyett az idősebb tanulók tartják alsóbb osztályokban az órákat) alkalmával a végzősök ledöbbenve konstatálták, mennyivel másabb a tőlük mindössze néhány évvel fiatalabb iskolatársaik hozzáállása, mennyire különbözik az érdeklődési körük. Pedagógus legyen a talpán, aki 4-5 évente ilyen szinten meg tud újulni, alkalmazkodni az újabb és újabb generációhoz. Más szempontból pedig könnyebb dolga is van egy most a pályája kezdetén álló tanárnak, ugyanis sokkal több forrás és lehetőség áll rendelkezésére, mint régen, valamint a technika csodáit előnyeire is tudja fordítani, ám ebben az esetben is szükséges a tanulók szorgalma és figyelmessége.
– Milyen tanáccsal látná el a pályafutásuk kezdetén álló pedagógusokat?
Ne hátráljanak meg az első akadálynál, maradjanak kitartóak, a sok nehézség ellenére is. Kívánok sok-sok kitartást mindenkinek, aki ebben a szakmában készül elhelyezkedni!
Kovács Péter magyartanárt kérdeztem ezután, aki szintén több mint húsz éve van már a pedagógusi pályán:
– Miért választotta ezt a szakirányt? Hogyan indult pályafutása? Meséljen a kezdetekről!
Számomra nem is volt kérdés, hogy erre a pályára szeretnék lépni azután, hogy volt egy nagyon jó magyar szakos tanárnőm a homoki – akkor még nyolcosztályos – iskolában, Varga Júlia, aki megszerettette velem a nyelvet és az irodalmat. Nagyon tetszett, ahogy tanít, olvasni pedig mindig is szerettem: harmadikos koromban olvastam el például K. F. Coopertől A nagy indiánkönyvet, ami, ha jól emlékszem, 963 oldalas.
A Dayka Gábor Középiskolában kezdtem pályafutásomat 1995-ben, egy évig napközis voltam, azután kezdtem magyar nyelvet és irodalmat tanítani. Nyolc évig dolgoztam ott, majd a Drugeth Gimnázium 2004-es megalakulásától vagyok itt. A szakmában töltött évek alatt már minden osztályban voltam pedagógus, az előző tanévben aztán újabb kihívás elé kellett néznem, ugyanis pályafutásom során először elemi iskola negyedik osztályában tanítottam. Teljesen más módszertani eljárásokat kellett alkalmaznom ez idő alatt, amely sokban különbözik a középiskolai pedagógiai eljárásoktól, de összességében úgy gondolom, sikerült boldogulnom ezen a téren is.
– Hogyan emlékszik vissza az első pedagógiai gyakorlatára?
Az első pedagógiai gyakorlatomat a Dayka Gábor Középiskolában töltöttem, annak 9. osztályában tartottam először magyar órát. Nem volt könnyű dolgom az osztály tanulóival, s ebben az időben egy héten még 5-6 magyar óra volt a tantervben. Ha emlékezetem nem csal, egy hétnek kellett eltelnie ahhoz, hogy már ne izguljak annyira egy-egy óra előtt, s megkértem a vezetőtanáromat is, hogy egyedül mehessek hozzájuk, ő ezután már csak a nyíltóráimon volt jelen, a magyar tanszék akkori tanári karából két másik oktatóval együtt. Ezek a bemutató órák, bár nem sikerültek rosszul, a jelenlévő pedagógusok mindig felhívták a figyelmemet a pontatlanságokra, hibákra. Úgy gondolom minden órából lehet tanulni egy ilyen szakmai gyakorlat során.
– Talán nem túlzás azt állítani, hogy az elmúlt néhány év alapjaiban forgatta fel mindannyiónk életét: előbb a COVID, amiből még ki sem lábaltunk teljesen, már kitört a háború. Mindennek hatására az oktatás is megváltozott, leginkább az online térben zajlott. Ön szerint milyen hatással volt ez a tanulókra?
Három féléven keresztül működött az iskola távoktatásban, aminek igencsak meglátszik a hatása: nagyon sok a figyelemzavaros, koncentrációhiányos gyerek, arról már nem is beszélve, hogy megyeszerte egyre kevesebb a magyar anyanyelvű tanuló. Emellett nagyon nagy problémát okozott az, hogy az alsós pedagógusok jelentős része elment a háború kitörésekor, akiket nehéz volt az adott körülmények között pótolni. Most úgy tűnik, ilyen szempontból kezd helyreállni a világ rendje, nagyon remélem, ezentúl sem betegség, sem más ok miatt nem kell majd újra átállni távoktatásra.
– Az elmúlt néhány év árnyékában mit gondol, mennyivel van nehezebb dolga egy kezdő pedagógusnak napjainkban, mint 5 vagy 10 évvel ezelőtt volt?
Az imént említett dolgok miatt biztos, hogy nehezebb dolga van egy kezdő pedagógusnak ma, mint néhány éve. Tíz évvel ezelőtt még a tanulók nagyrésze magyar anyanyelvű volt, ha akkor egy-egy osztály tanulóinak 90%-a magyar ajkú volt és a maradék 10% nem, akkor ez az elmúlt években visszájára fordult. Egyre elterjedtebb jelenség az is, hogy a vegyes házasságból származó gyermek, még ha az édesanyja magyar anyanyelvű is, az apuka kedvéért főként ukránul beszélnek otthon. Ez épp egy volt tanítványom példája, de korántsem egyedülálló eset. Éppen ezért kell a nem magyar ajkú, vagy vegyes házasságból származó tanulókkal, legalább amíg az iskolában vannak, minél többet beszélni magyarul. Mindemellett a gyerekek technika-orientáltsága is nagyban megnehezíti véleményem szerint egy pályakezdő pedagógus dolgát, mivel ezek is elvonják a figyelmüket, s ha valami nem színes, figyelemfelkeltő, akkor nem is kelti fel a tanulók érdeklődését – talán ezért olvasnak egyre kevesebbet manapság a fiatalok.
– Milyen tanáccsal látná el a pályafutásuk kezdetén álló pedagógusokat?
Nagy igazságnak tartom, hogy a pedagógusi pálya egy hivatás, a szakmák szakmája, mivel tanárok nélkül nincs se orvos, se jogász, stb. Mindenkinek ők tanítják az alapokat, s az tekinthető nagybetűs Pedagógusnak, aki nemcsak oktat, de nevel is közben, főleg a mai rohanó világban, ahol a családnak erre általában nincs elég ideje sajnos. S bár szép szakma, szép hivatás, borzasztóan nehéz is egyben. Aki azonban szereti a kihívásokat, az boldogulni tud vele.
Pályakezdő pedagógusoknak azt tanácsolom, legyenek kitartóak, s a szakmai és magánéletük között húzzanak egy határt, az iskolai problémákat ne vigyék haza, és fordítva.
Kovács Emília